Cassandra Clare - Üvegváros (A Végzet Ereklyéi III.)

06.10.: Maggie Stiefvater - Kék Liliom
06.11.: Susan Ee - Angelfall
06.12.: Becca Fitzpatrick - Csitt, csitt
06.13.: Cassandra Clare - Csontváros 
06.14.: Cassandra Clare - Hamuváros
06.15.: Cassandra Clare - Üvegváros

Oldalszám: 504
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: City of Glass
Fordító: Kamper Gergely
ISBN: 9789632452883
Országos megjelenés: 2011.04.15
Termékkód: 547

Fülszöveg:

Hogy megmentse édesanyja életét, Clarynek el kell utaznia az Üvegvárosba, az Árnyvadászok ősi otthonába - még ha engedély nélkül belépni a városba a Törvénybe is ütközik, márpedig a Törvény megszegése halált jelenthet. Ha ennyi nem lenne elég, Jace nem akarja, hogy ott legyen, Simont pedig börtönbe vetették az Árnyvadászok, akik igencsak gyanúsnak találnak egy vámpírt, akinek nem árt a napfény.

Ahogy Clary egyre többet tud meg családja múltjáról, szövetségesre lel Sebastian, a titokzatos Árnyvadász személyében. Valentine minden erejével azon van, hogy örökre megsemmisítsen minden Árnyvadászt, nekik pedig csak akkor van esélyük vele szemben, ha összefognak örökös ellenségeikkel. De félre tudják-e tenni gyűlöletüket az Árnyvadászok és az Alvilágiak, hogy együttműködhessenek? Miközben Jace rádöbben, mi mindent hajlandó kockára tenni Claryért, vajon a lány újonnan meglelt képességeivel segíthet-e megmenteni az Üvegvárost - bármilyen áron?

A szerelem halálos bűn, és a múlt titkai is végzetesnek bizonyulnak, amikor Clary és Jace szembenéz Valentine-nal a New York Times nagysikerű sorozatának, A Végzet Ereklyéinek utolsó darabjában.

Vélemények:
Oké, egyértelműen ez a legjobb rész az első három közül. Ez volt az egyik észrevételem. A másik: hogy lehetne ezt folytatni? Persze azóta rájöttem, de mikor végeztem vele, ültem és néztem ki a fejemből, hogy most mégis hogyan tovább, mert itt lenne még három könyv, mind ott csücsülnek a polcomon, nekem meg halvány lila gőzöm sincs, hogy miért, és egyébként is mi értelme az életemnek, ha nem vagyok Árnyvadász (minimum).

Mert van az az érzés, amikor befejezel egy könyvsorozatot, és hirtelen nem tudod, mihez kezdj. És hiába motoszkált bennem a gondolat, hogy ebből még van három könyv, ezt éreztem. Ürességet, amiért vége, és boldogságot, amiért ilyen lett a vége, és amiért elolvastam.

Na de ne szaladjunk ennyire előre.
Annyi minden történik ebben a részben, hogy azt nem lehet leírni. Illetve le lehet, csak akkor már ott tartok, mintha szóról szóra bemásoltam volna a könyvet. Mondjuk úgy, hogy összefoglalni nem lehet.
Végre eljutunk Idrisbe, amit én már a Pokoli Szerkezetek óta látni akartam, és pontosan olyan fantasztikus és mesés, mint ahogy akartam, sőt. Ez teljesen az én világom, imádtam mindent, ami csak itt megjelenik. Általában én minden második tájleírást unok (nem tehetek róla, ilyen vagyok), de itt csak az volt bennem, hogy ebből én akarok még.
És mikor ezen túltettem magam, akkor jött még egy olyan cselekmény mellé, hogy csak kapkodtam a fejem. Még úgy is, hogy nekem ezt a részt sikeresen elspoilerezték. Nagyjából mindent tudtam a végkifejletről, de még így is tudtam rajta izgulni. Már csak azért is, mert minden apró részlet számított, és minden szál lezárására kíváncsi voltam. És mindent megkaptam, amire csak vágytam.
Ha Moly-on nem csak öt csillag lenne, és ennek adtam volna vagy húszat.

És ez most nem lesz egy hosszú vélemény, mert nem akarok lelőni egy poént sem, lepődjetek csak meg ti is minden egyes fejezet végén. Meg közepén. Mert igen, lesz rá alkalmatok.

Aminek különösen örültem, és nem félek megemlíteni, az egyrészt az, hogy egyre több szereplőt kapunk, másrészt az, hogy a múlt minden apró részletét megtudjuk. Mert nem győzőm hangsúlyozni, mennyire szeretem azt, hogy a múltban egy legalább annyira izgalmas történet van, mint a jelenben, és minden mindennel összefügg. Most már ezzel kapcsolatban a kirakós utolsó darabjai is a helyükre kerültek.
Aztán egyre több szerelmes pár is van, és ez megint csak egy ilyen Clare-dolog. A legtöbb YA könyvben (és ez nem feltétlenül zavar, ne értsetek félre) egy szerelmi szálat kapunk, maximum kettőt, de akkor a második már fele annyira sem kidolgozott. Itt viszont akad bőven: Clary és Jace mellett ott van Magnus és Alec, Simon és Isabelle meg Maia, Luke és Jocelyn. Szerelmesek, különféle korban és helyzetben. És nyilván Claryék vannak előtérben, de a többit sem éreztem kevésbé fontosnak.

A könyv tulajdonképpen egy érzelmi hullámvasút, de ezt egy sorozat harmadik részéhez érve már megszokhatta az ember. Cassandra Clare kitépi az olvasó szívét, szétszaggatja, a porba tapossa, majd visszarakja, jó erősen megcsavarva. Aztán még az utolsó egy-két fejezetben meg is bőgeti az embert. Az egész történet tele van érzelmekkel, és amikor azt hiszed, már nem bírd, bedob egy poént, hogy legalább egy kicsit oldja a feszültséget.


Karakterek:
Clary, ebben a részben bajban voltam veled. Legalábbis a könyv két harmadában. Az előző két részben is megemlítettem, hogy vannak nagyon rossz döntései, de itt ez csak rosszabb. Az addig oké, hogy valaki makacs, de néha azzal segít a legtöbbet, ha nyugton marad. Nem mindig, de néha igazán jó lett volna.
Viszont voltak nagyon jó megmozdulásai is, szóval összességében ki vagyok békülve a karakterével. Nem a kedvencem ebben a világban, viszont sok női főszereplőnél ezerszer jobb, szóval nem panaszkodom (annyit). Ha most kéne elbúcsúzni tőle, mert vége lenne a sorozatnak, akkor örömmel gondolnék rá. Azt a néhány hülyeségét meg valahogy megbocsájtom :D
Jace-ről szerintem eleget áradoztam (vagy nem, de nektek viszont lehet, hogy elegetek van belőlem). Én egyszerűen nem tudok belekötni - jól van, nem is nagyon akarok, de akkor is. Szerintem a könyvekben és a valóságban is rengeteget elmond valakiről, hogy mennyire tud szeretni. Most minden nyálas marhaságot félretéve, ez eddig nálam mindig bejött: ha valaki szeretettel beszél a családjáról és a barátairól, akkor az rossz ember már nem igazán lehet. Jace-ről sugárzik, hogy akit szeret, azt nagyon szereti, és bármit megtenne érte. És ezt nem kell mondogatni, nem kell kihangsúlyozni, mert érződik abból, ahogy viselkedik.
Simon egyre csak fejlődik. Szerintem a vámpírrá válás sem tett rosszat neki, de ennek a fejlődésnek nem sok köze van ehhez. Egyszerűen csak felnő, és ez nagyon sokat dob a karakterén, bár én eddig is szerettem.
Akiért eddig annyira nagyon nem rajongtam, az Isabelle, de most ő is a szívemhez nőtt. Nem azért nem szerettem, mert olyan rossz karakter lenne, egyszerűen csak nem tudtam vele azonosulni, mert nagyon távol állt tőlem a személyisége. Most viszont ez változott.
Luke és Magnus pedig még mindig kedvenc.


Kedvenc idézet(ek):
"– Nem minden rólad szól, Jace – vágott vissza dühösen Clary. 
– Könnyen lehet – bólintott a fiú –, de el kell ismerned, hogy a legtöbb dolog igen."

"– És ne villogtasd itt nekem a szemfogaidat! Ideges leszek tőle. 

– Jó – mondta Simon. – Ha tudni akarod, miért van, elárulom, hogy dől rólad a vérszag. 
– A kölnim. Eau de Friss Sérülés."

"- És a Klávé találkozni akar Clarissával. Te is tudod, Jace.

- A Klávé bekaphatja."

Borító: 

Na ezért a borítóért sem vagyok oda, de hogy őszinte legyek, nem is sokat foglalkoztam vele. Az a helyzet, hogy amikor ennyire tetszik egy könyv, akkor elkezdem szeretni a borítót is, attól függetlenül, hogy tényleg jó-e. Szóval tetszik is, meg nem is. 

Rövid összefoglalás:

Erre szerintem nincs is szükség. Ha valaki eddig olvasta a sorozatot, ezt sem fogja kihagyni. Ha meg nem olvasta, akkor olvassa :D 

Könyv trailer: