2016. október 6., csütörtök

Pierce Brown - Vörös Lázadás

Oldalszám: 432
Kiadó: Agave Könyvek
Eredeti cím: Red Rising
Fordító: Török Krisztina
ISBN: 9786155468322
Országos megjelenés: 2014
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A fiatal Darrow a Marson él, bányász, és Vörösnek született, a színekről elnevezett kasztokra épülő társadalom legalacsonyabb rétegébe. Fáradtságot nem ismerve kockáztatja az életét a beomló alagutak és lándzsaviperák közt abban a hitben, hogy sorstársaival lakhatóvá teszi a bolygó felszínét a jövő generációi számára. Darrow még sosem látta a szabad égboltot, ám a kötelességét mégis teljesíti, mert reméli, hogy emberfeletti munkájával a saját gyermekeinek is jobb életet teremt. Egy nap azonban megtudja, hogy a Vörösök elől eltitkolják az igazságot, ugyanis a Mars felszíne már alkalmas az emberi életre. Méghozzá nem is akármilyenre. 
Igazságot követelve a kasztjának és bosszúra szomjazva meggyilkolt szerelme miatt Darrow csatlakozik a földalatti ellenálláshoz, hogy megdöntse az Aranyak zsarnoki uralmát. S céljának elérésében semmi sem gátolhatja meg… Még az sem, hogy olyanná kell válnia, mint gyűlölt ellenségei.

Véleményem:
Röviden és tömören: fogd az Éhezők viadalát, fokozd benne a brutalitást, vágd ki a szerelmi háromszöget, növeld a feszültséget, pörgesd fel a cselekményt, és utána, csak hogy teljes legyen az élmény, ezt az egészet pakold ki a Marsra.
Leegyszerűsítve erről van szó, de a leegyszerűsítés könyvek terén nem az én műfajom. Mindenesetre le kell szögeznem, hogy engem ez a leegyszerűsített "bemutatás" is meggyőzne, ugyanis
a, hatalmas Éhezők viadala rajongó vagyok
b, de már kicsit elegem van abból, hogy minden egyes disztópia csöpög a romantikától
c, egy néha még az Éhezők viadalánál is brutálisabb verseny, ami sokkal nagyobb teret kap, sokkal több a résztvevő, és sokkal több a stratégia.

Nem szeretek ilyet mondani, de őszinte leszek: engem megvettek kilóra.
Nem is tudom, mióta kerülgetem ezt a könyvet, de sajnálom, hogy eddig vártam vele. Az egyik legjobb disztópia, amit valaha olvastam, márpedig én elég nagy disztópia mániás vagyok, és elég sokkal volt már dolgom.

Történetünk elején megismerjük Darrow-t, aki a jövőbeli társadalmi ranglétra körülbelül legalján helyezkedik el, és élete javát azzal tölti, hogy embertelen körülmények között dolgozik. Sokakkal együtt a Marson él, és azon van, hogy élhetővé tegye a bolygót a majd ide érkezők számára. Ezt pedig egy nemes áldozatként kellene felfogniuk, bár nem mindenki képes rá.
A Vörösök nyomorban, elnyomásban élnek, és aki ellenszegül, azt kivégzik. Darrow nagyjából elvan ezzel a rendszerrel, de felesége, Eo már nem így áll hozzá, és hamarosan fel is akasztják.
Darrow ekkor gyakorlatilag utána akar halni, de némi rokoni segítségnek hála ez nem sikerül, és egyfajta lázadó szervezetnél köt ki. Itt megtudja az igazságot; a Marson már rég élnek emberek rajtuk kívül, ráadásul a legnagyobb luxusban, de őket továbbra is a föld alatt akarják tartani, mint rabszolgákat. Az ellenálláshoz csatlakozva ő kapja azt a feladatot, hogy beépüljön az Aranyak, azaz a legfelsőbb kaszt tagjai közé, és majd a későbbiekben a kitörő lázadás élére álljon.
Ehhez először is be kell kerülni egy iskolába a legkiválóbb Aranyakkal együtt, és ez az iskola nem egészen olyan, mint amire mi gondolnánk.

Kezdjük a világával: egyszerűen imádtam. Kidolgozott, részletes, és végre meg is magyarázzák, hogy egy ennyire előrehaladott társadalom hogy tud kikötni a diktatúránál, és miért akarja ezt meg is tartani. Mert a disztópiára az a jellemző, hogy van egy diktatúránk, de azt már senki sem érti, hogy ezt az emberek hogyan engedhetik. Hát, itt kapunk rá egy magyarázatot.
De mindez - a kasztok, a politikai berendezkedés, a történelem - háttérbe szorul onnantól kezdve, hogy Darrow bekerül az iskolába.

Ez a "suli" úgy néz ki, hogy a felvett kamaszokat behajítják egy szép nagy területre, házakba osztják, és kiadják nekik, hogy igázzák le egymást, alkossanak csapatot, és éljenek túl.
Az egész lényege, hogy megtapasztalják mindazt, amit egy politikai vezetőnek nem rossz tudni. Nem történelem könyvekből tanulják meg, hogy hogyan kell háborút vívni, hanem a saját bőrükön. Nem elmagyarázzák nekik, hogy hogyan kovácsolhatnak igazi csapatot egy rakás idegenből, és hogyan vívhatnak ki tiszteletet, hanem nekik kell rájönni.

Folyamatosan változnak az erőviszonyok, Darrow pontosan ugyanannyira rosszul fog bele az egészbe, mint bárki más körülötte, de a végére képes felülemelkedni a többieken, és olyan vezető lesz, akit tudok tisztelni.
Na de a "játék"...! Nem jutok szavakhoz, pedig ez nem valami gyakori. Ezen nincs mit magyarázni, ezt el kell olvasni, és csak úgy értheti meg az ember, hogy miről van szó (mert el kell olvasni. Higgyétek csak el nekem). Nincs olyan, hogy jó vagy rossz, olyan van, hogy ember, és emberi döntések. Nincs olyan, hogy határ, olyan van - vagy épp sokszor nincs - hogy józan paraszti ész. Nincs könyörület, nincs finomkodás, és mindig mindennek van értelme és mondanivalója, nem csak random gyilkolásszák egymást az emberek.
Szóval a világ és maga a helyszín és a helyzet már megér egy misét. Sőt.

Aztán ott van az írásmód. Hát az egyszerűen hihetetlenül jó. Ha van valami, ami jellemző a rengeteg disztópiára, hogy a fogalmazás, a szóhasználat unalmas, és az író rövidesen elvérzik az E/1 jelen időben. (Egyébként érdekes, hogy rengetegen ezzel az igeidővel akarják kezdeni, holott ebben a lehető legnehezebb kifejezően, értelmesen írni.)
A lényeg, hogy Pierce Brown nem hogy nem vérzett el, de egy szépirodalmi mű nyelvezeti szintjén sikerült megírnia a könyvet. (Kinek mi számít szépirodalomnak, én most arra gondolok itt, amit nagy általánosságban annak tekintenek.)
A nyelv már nem csak úgy van, hanem egy igazi eszköz, és Brown fantasztikusan alkalmazza.

Egyszerűen annyira hozzám nőtt maga a cselekmény is, hogy mióta csak elolvastam, képtelen vagyok kiszakadni belőle. Nem hogy nem unalmas, de olyan szinten pörög, hogy néha azért kellett megállnom az olvasással, mert félő volt, hogy elveszem a rengeteg esemény között.
De ami ebben igazán jó, hogy nem csak azért történnek dolgok, hogy történjenek, mert hát kell az oda, hanem mindennek oka és pontos magyarázata van. Ó, és persze következménye.
Ráadásul nem csak a karakterekre igaz, hogy nincs egyértelműen jó, vagy rossz, hanem a cselekedeteikre is. Mindig minden függ attól, hogy ki, mikor, hol, hogyan és miért csinálja, és semmire sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy most ez akkor pozitív, vagy negatív cselekedet.
Maga a rendszer sem velejéig romlott, és egy lázadás sem biztos, hogy csak és kizárólag tökéletes lehet. Minden jóban van valami rossz, és minden rosszban van valami jó.

Külön tetszett a stratégia. Mert hát ebben az iskolában arra aztán szükség van. És én nem tartom hülyének magam, de itt aztán nem tudtam mindig megjósolni, hogy amit Darrow, vagy akár valaki más csinál, annak mi lesz az értelme később. Azt hiszem, a helyükben igen hamar elvéreztem volna.

Karakterek:
Darrow egymaga is elvinné a hátán az egész könyvet. Holott nem indít túl fényesen - nem egy lázadó típus, nem is kimondottan bátor. Nem elégszik meg az életével, ugyanakkor beletörődik, hogy ez van. Szinte azonnal az elején gy indít, hogy őt megalázzák, a feleségét megölik (meg őt is majdnem), gyakorlatilag mindene elveszik, és nem is nagyon akar talpra állni.
Majd a végére egy erős, okos, tisztességes férfivá válik, aki pontosan tudja, mit akar tenni, és hogy mit kell tennie. Olyan ember lesz, akit szinte bárki szívest örömest követne, Eleinte elég sok mindent elszúr, de szépen lassan ráébred, kivé kell válnia, és ezt a könyv nagyon jól követi végig. Hatalmas karakterfejlődésen megy keresztül, de végig megmarad benne az, amitől ő Darrow, és szerintem ez az igazán jó karakterfejlődés titka. Nagyon megszerettem és már alig várom, hogy még többet olvashassak róla.
Sevro az, aki az elején nem is érdekelt, de aztán az egyik kedvencemmé vált. Ő volt az, aki megmutatta, hogy egy ilyen világban is lehet az a nyertes, aki első ránézésre - a többiekkel ellentétben - nem tűnik tökéletesnek. Onnantól, hogy elkezdődött a játék, végig bírtam, és folyton azt vártam, hogy mikor toppan be.
Musztáng eleinte nem tűnt annyira szimpatikusnak, de aztán megkedveltem. Talán az volt a gond, hogy valamilyen szinte ragaszkodtam Eo-hoz, bár tudom, hogy nem kellett volna, de Darrow miatt én sem tudtam olyan egyszerűen elengedni. Mindenesetre az utolsó megmozdulását nagyon bírtam, ráadásul Darrow mellett ő volt a legemberségesebb az össze résztvevő közül.
Cassiust sokszor meg tudtam érteni, de sokszor viszont nem, és sajnos az utóbbiból több volt. Azért érdekes karakter, néha még bírtam is. Ő is egy példa arra, hogy senki és semmi sem jó vagy rossz egyértelműen.
A Sakál pedig fantasztikus volt. Nem tudom, miért, de valahogy a legfontosabb szereplők után ő ragadt meg leginkább az agyamban, holott ha jobban végiggondolom, nincs annyira nagyon nagy szerepe. De a találkozása főhősünkkel megtette nálam a kellő hatást.
Tipikusan az a könyv, ahol nem fogok tudni minden fontos szereplőt felsorolni, mert akkor karácsonyig itt ülhetnék. De az biztos, hogy minden egyes karakter valóságos és részletes, és még a legkisebb szerepűek sem két dimenziósak vagy unalmasak.


Borító:
Nekem tetszik, csak hát szerintem nem egészen adja vissza a könyv tartalmát és hangulatát. Nagyjából az első hatvan oldalhoz illik, de utána már annyira nem.
Ettől függetlenül ha csak ránézek, és megkérdezik, véleményem szerint hogy néz ki, akkor az az első szavam, hogy remek. Tetszenek a színek és az egyszerűsége.

Kedvenc idézet(ek):
"Az ember valós mércéje az, amit hatalomra jutva tesz."

"– Képzelj el egy asztalt, amin hemzsegnek a bolhák – magyarázza, miközben nagyot szippant a füstpálcájából, és kényelmesen hátradől. – Ezek a bolhák egészen váratlan és ismeretlen magasságokba ugrálnak fel. De akkor jön egy ember, aki üvegburát borít a bolhák fölé. A bolhák már csak a buráig tudnak felugrani. Akkor az ember leveszi róluk a burát, és a bolhák mégse ugranak magasabbra már. Mert megszokták, hogy ott a bura, és úgysincs annál tovább. Azt hiszik, még mindig ott a fejük felett az üveg – mondja, és kifújja a füstöt. A szeme éppen úgy parázslik, mint a füstölője izzó vége. – Mi vagyunk azok a bolhák, akik mégis magasabbra ugranak. De gyere, meg is mutatom, milyen magasra."

Rövid összefoglalás:
Kortól, nemtől és érdeklődéstől függetlenül tudom ajánlani mindenkinek. Annyit mondhatok, hogy bár annak mondják, szerintem nem igazán számít sci-finek, mert túl sokszor még csak azt sem érzékeljük, hogy nem a Földön vagyunk.
De ezt leszámítva én még csak bele sem tudok kötni, és nem is akarok. Már csak azért is érdemes elolvasni, mert egy nagyon jó társadalomkritika és erkölcsileg is "nagyon ott van". Nekem egy örök élmény, új kedvenc disztópiát avattam, és most azonnal el kell mennem a könyvtárba a második részért.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése